Vissza a tartalomjegyzékhez
VI. Pusztai vándorlás
Mit tett Isten ebben a korszakban?
Miután megszabadította Egyiptomból,
Isten szeretetteljesen vezette népét a pusztában,
és iránta való bizalomra tanította őket.
Gondoskodott róluk:
ételt adott nekik naponként,
vizet adott,
amikor arra volt szükségük.
A nép szívét közelebb akarta vonni magához,
ezért szövetséget is kötött velük.
A szövetség keretében törvényeket adott nekik az istentisztelettel,
és egymással való viszonyukkal kapcsolatosan.
Ezek a törvények formálták igazán néppé a zsidókat.
A pusztai vándorlás idején a nép gyakran vétkezett.
Ilyenkor az Úr megmutatta haragját a bűnnel szemben,
és kegyelmét azok iránt,
akik hűségesen szolgálták őt.
A korszak üdvtörténeti jelentősége
A korszak legfontosabb eseménye a szövetségkötés Isten és Izráel között.
Ezt nevezzük mi ószövetségnek.
A Sínai-hegyen Isten törvényt adott Mózesnek,
hogy továbbítsa Izráel népe felé.
A szövetség a törvény megtartására vonatkozott:
ha Izráel megtartja a törvényt,
Isten megáldja,
és nagy néppé teszi őket.
Ha Izráel megtartja a szövetséget,
akkor Isten eszközei lesznek az egész világon abban,
hogy a népek megismerjék az egy igaz Istent.
Sajnos,
ezt a szövetséget a zsidók nem tartották meg.
Egy másik,
üdvtörténetileg jelentőségteljes dolog Isten gondviselő szeretete népe iránt.
A pusztában nem volt könnyű az élet,
a zsidók állandóan Isten gondviselésére voltak utalva.
Az Úr gondot viselt népéről,
és megtartotta őket minden nehéz körülmény ellenére,
mert ez által a nép által készítette elő a Megváltó eljövetelét.
A zsidó nép pusztai vándorlását a hívő élethez hasonlítjuk.
Ahogy a zsidóknak szükségük volt Isten vezetésére,
gondviselésére és védelmére a pusztai vándorlás alatt,
éppúgy nekünk is szükségünk van ezekre,
amíg a földi életben zarándokolunk,
amíg mi is megérkezünk a mennyei Kánaánba.
A zsidók pusztai vándorlása negyven évig tartott,
történetének leírása Mózes második könyvének 15-40 fejezeteiben,
valamint Mózes negyedik könyvében található.
A Mózes harmadik könyve különböző törvényeket és előírásokat tartalmaz,
Mózes ötödik könyve pedig a Mózes élete végén elmondott beszédeit foglalja össze.
Ezek az események Kr.
e.
1850-1450 között történtek.
A pusztai vándorlás története Isten gondviseléséről és népe iránti kegyelméről szól.
Amikor elindultak Kánaán felé,
Isten nem azon az úton vezette őket,
ahol más népek is jártak.
Járatlan úton,
puszta területen vezette keresztül népét,
mert nevelni és tanítani akarta őket.
Ugyanakkor Isten törvényt is adott nekik,
ezért csendesebb helyen kellett lenniük,
más emberektől,
népektől elzárva.
A pusztai vándorlás negyven éve alatt sok esemény történt a zsidókkal.
Nem tudjuk ezeket részletesen elemezni.
Amikor a fontosabb eseményeket bemutatjuk,
nem időrendben vesszük őket,
hanem csoportosítjuk azokat,
megpróbálva mindegyiknek a tanulságát levonni.
A pusztai vándorlás történetéből az alábbi mozzanatokat fogjuk megvizsgálni:
1.
Törvényadás a Sínai-hegynél
2.
Isten gondviselése a pusztában
3.
Isten védelme az ellenséggel szemben
4.
A nép hűtlensége és lázadások
5.
Bolyongás a pusztában
         Kattints a képre a kinagyításhoz     (CC-BY-NC-ND-4.0) KCA - fmosoft.com
A térkép nemkereskedelmi célokra szabadon használható, a forrás megnevezésével, változtatás nélkül


1.
Szövetségkötés a Sínai-hegynél
Miután a zsidók átkeltek a Vörös-tengeren,
három hónap múlva megérkeztek a Sínai-hegyhez (19,1).
Ennél a hegynél történt az egyik legfontosabb dolog a nép történelmében,
amikor Istentől megkapták a törvényt,
ami az erkölcsi,
vallási és civil életüket szabályozza.
Az Úr felhívta Mózest a hegyre,
hogy ott közölje vele a törvényt.
A törvényadást nagy előkészületek előzték meg:
a népnek meg kellett szentelnie magát,
és nem volt szabad közel mennie a hegyhez.
A nép csak a hegy lábánál állhatott meg.
A hegyről mennydörgés és kürtzengés hallatszott,
és villámlás látszott.
Mózes felment a hegyre,
és negyven napig időzött ott Istennel közösségben.
Isten közölte vele a parancsolatokat,
amiket át kellett adnia a népnek,
ha lemegy.
Az átadott törvények közül a legfontosabb a Tízparancsolat volt,
ami az egész törvény szívét képezte.
Ezeket a parancsolatokat az Úr maga írta fel két kőtáblára.
a.
A Tízparancsolat
A Tízparancsolat a következő (Lásd 20,1-17):
 
 
1.
„Én vagyok az Úr,
a te Istened!...
Ne legyen más istened rajtam kívül!”
2.
„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot!”
3.
„Ne mondd ki hiába Istenednek,
az Úrnak a nevét!”
4.
„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról,
és szenteld meg azt!”
5.
„Tiszteld apádat és anyádat!”
6.
„Ne ölj!”
7.
„Ne paráználkodj!”
8.
„Ne lopj!”
9.
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”
10.
„Ne kívánj...
semmit,
ami a feleberátodé!”
 
A Tízparancsolat első négy parancsa az embernek Istennel való kapcsolatára utal,
míg a többi parancsolat az emberek közötti kapcsolatról szól.
Az embernek ez a két kapcsolata összetartozik:
aki Istent akarja imádni,
annak az emberekkel is helyes kapcsolatban kell lennie.
A Tízparancsolat úgy a zsidók,
mint később a keresztyének számára is az erkölcsi élet (helyes életmód) legfontosabb szabályozója.
Mózes a Tízparancsolat mellett az istentiszteletre (áldozatok,
sátor,
vallási ünnepek stb.)
vonatkozó,
és a mindennapi élettel kapcsolatos rendelkezéseket (házasság,
embertársi kapcsolat stb.)
is átvett Istentől.
b.
A törvény az ószövetség alapja
Isten a törvényt valójában azért adta,
hogy a néppel szövetséget kössön.
A zsidó nép és Isten szövetséget kötöttek egymással.
A nép feladata az volt,
hogy megtartsa a törvényt,
Isten része pedig az,
hogy megáldja a népet,
ha engedelmeskedik.
A nép ígéretet tett a törvények betartására.
Lásd a következő igéket:
19,3-9; 34,10-28.
Mivel egy generáció meghalt a pusztában,
Isten megkötötte a második generációval is a szövetséget,
amit az 5Móz 28 ír le.
A zsidóság,
mint nép,
nem tartotta meg a szövetséget.
Voltak ugyan hűséges emberek,
akik szerették az Urat és a törvényt,
de a nép,
mint közösség,
a bálványimádás csapdájába esett egészen a babiloni fogságig.
A próféták tevékenysége általában arra irányult,
hogy a népet figyelmeztessék,
hogy megszegték Istennel kötött szövetségüket,
és hogy térjenek meg (2Krón 36,15-19).
A babiloni fogság után már nem voltak bálványimádók,
hanem inkább a törvény betűjét akarták megtartani,
nem pedig a szívüket igazítani Istenhez.
Ezért sokan a legvallásosabbak közül is a képmutatás bűnébe estek.
Ez volt a helyzet az Úr Jézus korában is,
aki keményen elítélte a farizeusok képmutatását (Mt 23,13-36).
 
Nem kell megvetnünk a zsidókat,
mert,
ahogy ők viselkedtek,
az a bűnös emberi természet következménye,
amiben mindnyájan osztozunk.
Mi sem vagyunk különbek náluk:
saját bálványainkat követjük,
nem hallgatunk az Isten üzenetére,
vagy pedig a formai vallásosság zsákutcájába tévedünk.
Mindnyájunknak Jézus Krisztusra van szükségünk,
aki megszabadít a bűntől.
Az ószövetség a zsidókra érvényes.
A próféták megjövendölték,
hogy Isten majd egy új szövetséget fog kötni az emberekkel,
amikor a törvény nem „kőtáblákra lesz írva”,
és nem kívülről hat,
hanem az ember szívébe lesz beírva.
Az ószövetség törvényi előírása csak követelt az embertől,
de nem biztosította azt az erőt,
amire szükség van a törvény betartásához.
Az újszövetségben az ember lelke megújul,
és ezért már lesz ereje a törvény megtartására.
Az új szövetségről így jövendölt Jeremiás próféta:
Eljön az az idő – így szól az Úr –,
amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával.
Nem olyan szövetséget,
amilyent őseikkel kötöttem,
amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről.
De ezt a szövetséget megszegték,
pedig én voltam az Uruk – így szól az Úr.
Hanem ilyen lesz az a szövetség,
amelyet Izráel házával fogok kötni,
ha eljön az ideje – így szól az Úr –:
Törvényemet a belsejükbe helyezem,
szívükbe írom be.
Én Istenük leszek,
ők pedig népem lesznek.
Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat,
ember az embertársát arra,
hogy ismerje meg az Urat,
mert mindenki ismerni fog engem,
kicsinyek és nagyok – így szól az Úr –,
mert megbocsátom bűneiket,
és nem gondolok többé vétkeikre (Jer 31,30-33).
Az ószövetségi törvényt az Úr Jézus sem törölte el.
Ő azért jött,
hogy a törvényt betöltse (Mt 5,17-18).
A „betöltse” itt három dolgot jelent:
–Az Úr Jézus a törvény szerint élt.
Egyedül Jézus Krisztus volt az,
aki Isten törvényét meg tudta élni,
mert őbenne nem volt bűn.
Senki más ezt nem tudta megtenni a bűn miatt.
–Az Úr Jézus Krisztusban beteljesednek a törvény előképei.
A törvényben sok olyan dolog van,
ami Krisztusra mutat.
Az áldozatok,
a papi rendszer,
a különböző szertartások Krisztusra mutatnak.
A szertartások voltak az eljövendő dolgok „árnyéka” (Kol 2,16-17).
Krisztus volt az eljövendő,
a szertartások pedig az ő előképei.
Ezért mondjuk,
hogy Krisztus betöltötte a törvényt.
–Jézus Krisztus kiegészítette a törvényt,
mert az nem volt teljes.
A törvény gyenge pontja az volt,
hogy csak a külső cselekedeteket szabályozhatta.
Krisztus nemcsak a cselekedeti megnyilvánulást,
hanem a szív indítékait nézi (Mt 5,21-22; 27-28).
Ilyen értelemben a Tízparancsolat minden parancsát újraértelmezte,
és megerősítette a hegyi beszédben (Mt 5-7 fejezetek),
kivéve a szombatra vonatkozó parancsot.
 
Pál apostol rámutat arra,
hogy a törvény célja nem az volt,
hogy megigazuljunk általa (Gal 2,16),
hanem az,
hogy rámutasson bűneinkre,
és ezáltal ráébresszen bennünket arra,
hogy Megváltóra van szükségünk (Gal 3,23-29).
A törvény ítélete „megöl engem”,
és a halálos ítélet elől Krisztushoz vezet (Róm 7,9-13).
Hozzá kell jönnünk,
aki a törvény követelését helyettünk beteljesítette.
c.
Vallási törvények
A Sínai-hegyen kapott törvények jelentős része vallási törvény volt.
Ezeknek az alapján lett megszervezve a zsidók vallási élete nemcsak a pusztában,
hanem majd a szent sátorban és a templomban is,
miután letelepedtek Kánaánban.
A zsidó vallásról és annak gyakorlatáról el lehet mondani,
hogy szertartásos (ceremoniális) és szimbolikus (jelképes).
Szertartásos jellege azt jelenti,
hogy a vallási életben nagyon fontos helyet foglaltak el a külső cselekmények,
mint például az áldozatok,
az öltözködés,
a tisztálkodási szabályok stb.
Az áldozatok bemutatása,
az ünnepek megtartása,
a papok és léviták magatartása sok szertartással volt körülvéve,
amit pontosan be kellett tartani.
A szertartások azonban szimbolikusok voltak,
azaz jelképeztek egy lelki igazságot,
mint például:
bűn,
bűntől való szabadulás,
Megváltó,
szent élet stb.
A zsidók gyakran megfeledkeztek arról,
hogy mit jelképeztek a szertartások,
és csak a külső megnyilvánulást tartották fontosnak.
Ennek következtében állt be az a helyzet,
hogy a nép csak szájával közeledett Istenhez,
szíve pedig távol volt.
Hogy ezt az igazságot jobban megértsd,
olvasd el a következő igéket:
Ézs 29,13-14; 48,1-2.
Az istentisztelet egy szent helyhez volt kötve (először a szent sátorhoz,
majd a templomhoz),
csak ott lehetett áldozatot bemutatni és Istent imádni.
A zsidó embereknek el kellett menniük az istentiszteleti helyre,
ha áldozatot akartak bemutatni.
A vallási élet területén a következő dolgokra találunk utasításokat:
(1.)
Áldozatok
Az áldozatok az ember Istennel való kapcsolatát fejezik ki.
Különféle áldozatokat lehetett bemutatni,
ezek mindegyikének megvolt az előírása,
hogyan kell elvégezni.
Az áldozatokat csak a papok mutathatták be a léviták segítségével,
hibátlan állatokból.
Áldozatként leginkább állatokat kellett leölni,
és vagy teljesen,
vagy részben elégetni őket.
Egyes esetekben ételt kellett áldozni.
A következő áldozatokat mutathatták be az Úrnak:
–Égőáldozat.
Jelképezte az ember odaszánását Istennek.
Az égőáldozatnál az egész állatot elégették az előírás szerint (3Móz 1).
–Ételáldozat.
Lisztet,
olajat és tömjént égettek el.
Lehetett áldozni kovásztalan lepényeket is.
Az ételáldozat az áldozó háláját fejezte ki Isten iránt (3Móz 2).
–Békeáldozat.
Lehetett áldozni marhát,
juhot,
kecskét.
Ennél az áldozatnál az állatoknak csak egy részét kellett elégetni,
a legnagyobb részét az áldozó visszakapta és elfogyaszthatta családjával,
barátaival együtt.
A békeáldozat az Úrral való közösség és az öröm kifejezése volt (3Móz 3).
–Vétekáldozat.
Ezt az áldozatot akkor kellett bemutatni,
ha valaki nem szándékosan vétkezett.
Különféleképpen kellett elkészíteni az áldozatot,
attól függően,
hogy ki vétkezett:
a főpap,
az egész nép,
egy vezető ember vagy egy közember.
A bűnös ember pozíciójától függően különféle áldozatokat kellett bemutatni.
Minél fontosabb pozícióban volt valaki,
annál jelentősebb kellett,
hogy legyen az áldozat (3Móz 4).
–Jóvátételi áldozat.
A jóvátételi áldozatot akkor kellett bemutatni,
ha valaki nem jelentett egy átkozódást,
tisztátalan dolgokkal került kapcsolatba,
elhamarkodottan esküdött stb.
Különböző állatokat lehetett bemutatni,
attól függően,
hogy a vétkes milyen anyagi helyzetben volt (3Móz 5).
–A nagy engesztelő áldozat.
Minden évben egyszer végeztek ilyen áldozatot az egész nép bűneiért.
A főpapnak kellett bemutatnia ezt az áldozatot.
A nagy engesztelő áldozat keretében feláldoztak egy bikát vétekáldozatul és egy kost égőáldozatul a főpapért,
majd két kecskebakot vétekáldozatul és egy kost égőáldozatul a nép számára (3Móz 16).
 
A zsidó áldozatok előre jelezték Jézus Krisztus bűneinkért végzett áldozatát.
Az áldozatok felhívják a figyelmünket arra,
hogy a bűnt meg kell büntetni,
és ha nem akarjuk,
hogy a bűnös bűnhődjön,
valakinek meg kell halnia érte.
Az áldozati állat az áldozó bűnéért halt meg,
Jézus Krisztus,
mint „Istennek Báránya”,
értünk szenvedett.
(2.)
Ünnepek
         Kattints a képre a kinagyításhoz

A vallási törvények közül sok vonatkozott az ünnepekre.
Az ünnepek az elcsendesedésnek,
az emlékezésnek és az elmélkedésnek az alkalmai kellett legyenek.
Az Úr a következő ünnepeket írta elő népének:
–A szombat,
a heti nyugalomnap (3Móz 23,1-3).
Minden hét utolsó napját meg kellett tartani munkaszüneti napként,
amikor Isten törvényére kellett összpontosítani.
A szombat az újszövetségi emberek számára a bűntől való szabadulás nyugalmát jelenti (Zsid 4,1-11).
–A páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (3Móz 23,4-8).
Az Egyiptomból való kiszabadulás emlékére kellett megtartani minden évben,
az első hónap tizennegyedik napján.
Ekkor kellett elfogyasztani a páskabárányt,
ezért azt páskavacsorának is hívták.
A páskavacsorát megelőző héten kovásztalan kenyereket kellett fogyasztaniuk.
–Az első kéve (zsenge) ünnepe (3Móz 23,9-14).
Ez az év első hálaadó napja volt,
amikor az aratás megkezdődött.
–Az aratási (betakarítási) hálaadó ünnep vagy hetek ünnepe (3Móz 23,15-22).
Az első kéve ünnepétől számítva hét hét múlva kellett megtartani.
Ilyenkor a zsidók hálát adtak a mező terméséért.
–A kürtzengés ünnepe a hetedik hónap első napján (3Móz 23,23-25).
Az év második felének első napja munkaszüneti nap kellett legyen,
akárcsak a szombat.
–A nagy engesztelő ünnep (3Móz 23,26-32).
Minden évben meg kellett tartani a hetedik hónap tizedikén.
Ezen az ünnepen a nagy engesztelő áldozatot kellett bemutatni a nép bűneiért.
Ekkor böjtölni is kellett („tartóztassátok meg magatokat!”).
Ez volt az egyetlen nap,
amikor a böjtölés elő volt írva.
–A sátoros ünnep (3Móz 23,33-43).
Minden évben,
a hetedik hónap tizenötödik napján kellett megtartani a pusztai vándorlás emlékére.
Ilyenkor Izráel fiainak hevenyészett lombsátorokban kellett lakniuk,
annak emlékére,
hogy a pusztai vándorlás alatt is sátrakban laktak.
Ezért lombsátor ünnepének is nevezték.
–A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1-7).
Minden hetedik évben a zsidók nyugalmat kellett adjanak a földnek.
Nem volt szabad bevetni a földet,
megmetszeni a szőlőt,
leszedni a gyümölcsöt.
A földnek is pihennie kellett hétévente,
ahogy az Úr is megpihent a teremtéstől a hetedik napon.
Isten megígérte,
hogy a hatodik évben a föld annyit fog teremni,
hogy nem látnak szükséget,
ha a hetedik évben pihenni hagyják azt.
–A jubileumi esztendő (3Móz 25,8-22).
Minden hétszer hét év után következő év (azaz az ötvenedik) a „nagy örömünnep éve” volt.
Ez az év a fölszabadulás éve kellett legyen az ország minden lakosának.
A rabszolgákat szabadon kellett engedni,
az adósságokat el kellett engedni,
az eladott vagy elzálogosított földeket vissza kellett juttatni tulajdonosához vagy annak örököséhez.
A földet,
akárcsak a nyugalom esztendejében,
megműveletlenül kellett hagyni.
 
Az ünnepek a hívő ember helyzetét és lelkiállapotát vetítik előre.
Kifejezik a békességet,
szabadságot,
hálát és örömet,
amit Jézus Krisztusban nyertünk.
(3.)
Papok és léviták
A papok és léviták a Lévi törzséből valók voltak.
A Lévi-törzs lett kiválasztva arra,
hogy az istentiszteleti szolgálatot végezzék.
Mózes és Áron is a Lévi törzséből származott (2Móz 2,1).
Mózes azt a szolgálatot kapta,
hogy a nép vezetője legyen,
Áron pedig azt,
hogy a papi szolgálatot végezze (3Móz 21,1-8; 22).
Áron volt az első főpap,
majd utána a fia.
Áron családjának a többi férfi leszármazottai voltak a papok.
A törzs többi családja a lévitai szolgálatot végezte (Lásd 4Móz 3-4 fejezeteit).
A lévitáknak három csoportjuk volt Lévi három fia után:
a gérsoniták,
a kehátiták és a meráriták.
Ezeknek külön-külön feladatuk volt a szent szolgálatban.
A papoknak és a lévitáknak különleges öltözetük volt,
hogy elkülönítsék magukat a többi embertől.
De nemcsak öltözetükben,
hanem viselkedésükben is elkülönülteknek (szenteknek) kellett lenniük.
A papok és a léviták nem kaptak földörökséget Izráelben,
mint a többi törzshöz tartozó emberek.
Ők az Izráel fiai által beadott tizedből és más ajándékokból tartották fenn magukat és családjukat (4Móz 18).
(4.)
Szentély
A szentély az Úr által meghatározott istentiszteleti hely volt.
Ez először a szent sátor volt,
később pedig a templom,
amit Salamon épített.
Mózes a szent sátort Isten útmutatása szerint építette,
ahogy megmutatta neki a hegyen.
A sátor felszereléseit is úgy kellett elkészíteni,
ahogy az Úr megmondta (3Móz 25-27).
A sátor udvarán volt az oltár,
amin az áldozati állatokat elégették.
Ugyanott volt egy nagy rézmedence is,
vízzel megtöltve,
ami a papok tisztálkodására volt szánva,
amikor áldozatot mutattak be.
A sátor maga két részből állt,
a két részt egy vastag függöny választotta el egymástól.
A külső részét szentélynek nevezték.
Itt volt a szent kenyerek asztala,
a lámpatartó és az illatáldozati oltár.
A sátor belső részét szentek szentjének nevezték,
és a szövetség ládáját tartalmazta,
aminek kerúbokkal díszített teteje volt,
és az engesztelés fedelének nevezték.
A ládában őrizték a törvénytáblákat,
egy edényben manna volt,
és Áron kivirágzott vesszöje.
A szentek szentjébe csak a főpap mehetett be egyszer egy évben,
a nagy engesztelő napon,
és az engesztelés fedelére kellett elhelyeznie az engesztelő áldozat vérét,
Izráel bűneinek eltörlésére.
(5.)
Tisztasági szabályok
A vallási törvényekhez tartoztak a tisztasági rendelkezések is.
Ezeknek a törvényeknek egyaránt voltak higiéniai (egészségi) és rituális vonatkozásai.
Egy ember sok minden miatt tisztátalanná válhatott,
például,
ha halottakhoz ért,
vagy tisztátalan állatot evett.
Különböző szabályok voltak arra,
hogy a tisztátalanságból hogyan lehetett megtisztulni (3Móz 11-15).
A tisztasági szabályok azt is meghatározták,
hogy milyen állatokat ehettek meg a zsidók,
és melyeket nem.
A tiszta és a tisztátalan állatok között a különbséget egészségi,
vagy jelképes okok miatt tették (testfelépítésük vagy viselkedésük valamilyen erkölcsi botlást jelképezett),
lásd 3Móz 11,1-47.
Mivel Isten ezeket a vallási törvényeket a zsidó népnek adta,
és azoknak jelképei beteljesedtek Jézus Krisztusban és a hívők életében,
azért az újszövetségi hívők számára ezek a törvények nem kötelezők.
d.
Civil törvények
A Sínai-hegyen kapott törvények egy további része a civil élet megszervezésével kapcsolatos.
Szó van az ország megszervezéséről,
a király jogáról,
a társadalmi igazságosságról,
társadalmi kapcsolatokról,
bűncselekményekről stb.
Ezek a törvények a békés együttélést,
a köz- és személyes erkölcs biztosítását kívánták elérni.
Az alábbiakban felsorolunk néhányat a civil jellegű törvények közül:
–Törvény a rabszolgákkal kapcsolatban:
2Móz 21,1-11.
–Emberöléssel és testi sértéssel kapcsolatos törvények:
2Móz 21,12-27.
–Kártérítési törvény:
2Móz 21,28-37.
–Törvények lopás,
hűtlen kezelés,
kizsákmányolás esetére:
2Móz 22,1-30.
–Emberséges viselkedéssel kapcsolatos törvények:
2Móz 23,1-13.
–Szexualitás kérdéseivel foglalkozó törvények:
3Móz 18,1-30; 20,10-21.
–Földtulajdonnal és szegénységgel kapcsolatos törvények:
3Móz 25,23-54.
–Lévitákkal és menedékvárosokkal kapcsolatos törvények:
4Móz 35,1-34.
 
A civil törvényekhez tartoznak azok a rendelkezések is,
amelyek a pusztai tábor elrendezésével és a vonulással kapcsolatosak,
valamint azok,
amelyek egészségügyi előírásokat tartalmaznak.
2.
Isten gondviselése a pusztában
A pusztai vándorlás alatt Isten gondot viselt népéről,
ami elsősorban a víz,
az élelem és a ruházat biztosítása volt.
Sokszor úgy tűnt,
mintha ezek hiányoznának,
de Isten az utolsó pillanatban is gondoskodott a népről,
így tette őket próbára.
a.
A víz biztosítása
A pusztában a víz hiánycikk volt.
Isten azonban biztosította népe számára a vizet,
legtöbbször csodálatos módon.
Az első incidens mindjárt a kivonulásuk után történt,
Márában (mára keserűt jelent) (2Móz 15,22-27).
Amikor erre a helyre értek,
a vizet ihatatlannak találták.
Mózes,
az Úr utasítására,
a vizet ihatóvá tette azáltal,
hogy egy fát dobott a vízbe.
Nem sokkal később Mózes Masszánál és Meribánál a sziklából fakasztott vizet.
A nép akkor is panaszkodott,
sőt lázadt (2Móz 17,1-7).
Szinte ugyanez az eset ismétlődött meg a Cin-pusztában,
Mirjám halála után (4Móz 20,1-13).
A csodálatos vízfakasztásokon kívül az Úr közönséges módon is lehetővé tette,
hogy vízhez jussanak,
olyan helyen,
ahol nagyon kevés volt a víz.
b.
Az élelem biztosítása
Az első probléma az élelemmel kapcsolatban szintén a kivonulás utáni napokban állott be (2Móz 16,1-35).
A nép zúgolódott Mózes és Áron ellen,
mert nem volt,
mit enniük.
Ekkor az Úr húsként fürjeket rendelt a népnek,
kenyérként pedig mannát.
A manna ettől a naptól kezdve állandóan leszállt a harmatos talajra minden reggel.
Ezt kellett összegyűjteniük és elfogyasztaniuk.
Amikor fölszikkadt a lehullott harmat,
apró szemcsék borították a pusztát,
mintha apró dara lett volna a földön.
Amikor meglátták ezt Izráel fiai,
azt kérdezték egymástól:
Mi ez?
Nem tudták ugyanis,
hogy mi az.
De Mózes megmondta nekik,
hogy ez az a kenyér,
amelyet az Úr adott nekik eledelül (2Móz 16,14-15).
További igék:
4Móz 11,7-9
Az élelem és víz biztosítása mellett a zsidók azt a csodát is megélték,
hogy ruhájuk és lábbelijük nem szakadt el,
nem vált használhatatlanná,
hisz a pusztában nem szerezhettek volna másikat.
A mindennapi gondviselés Izráel számára Isten szeretetét mutatta,
és arra nevelte őket,
hogy Istenben bízzanak.
Emlékezz vissza az egész útra,
amelyen vezetett Istened,
az Úr,
már negyven esztendeje a pusztában,
hogy megsanyargatva és próbára téve téged,
megtudja,
mi van a szívedben:
megtartod-e parancsolatait,
vagy sem?
Sanyargatott és éheztetett,
de azután mannával táplált,
amelyet nem ismertél,
és atyáid sem ismertek.
Így adta tudtodra,
hogy nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem mindazzal él az ember,
ami az Úr szájából származik.
Ruhád nem szakadt le rólad,
lábad sem dagadt meg ez alatt a negyven év alatt.
Megértheted ebből,
hogy úgy fegyelmez téged Istened,
az Úr,
ahogyan az ember fegyelmezi a fiát (5Móz 8,2-5).
 
Isten nemcsak az ószövetségi népéről viselt gondot.
Az Úr Jézus azt tanította,
hogy Isten a mi mennyei Atyánk,
aki gondoskodik rólunk minden körülmények között.
Drágábbak vagyunk neki,
mint a mező virágai és az ég madarai.
Ezért nem kell aggodalmaskodnunk,
hanem bíznunk kell az ő szeretetében.
3.
Isten védelme az ellenséggel szemben
Isten gondviselése abban is megnyilvánult,
hogy a rájuk támadó ellenséges népektől megvédte őket.
Ez hatalmas dolog volt,
mert a zsidóknak semmi gyakorlatuk nem volt a hadviselésben,
eleve minden csatát elveszítettek volna,
de az Úr segítségével minden csatát megnyertek.
Megemlítjük a fontosabb csatákat,
amiket a zsidók megvívtak a pusztában.
a.
Harc az amálékiták ellen
A kivonulás után,
még mielőtt a Sínai-hegyhez értek volna,
az amálékiták rájuk támadtak Refídímben (2Móz 17,8-16).
A harcot Józsué vezette,
de a győzelmet nem ő vívta ki,
nem is a harcoló nép,
hanem az imádkozó Mózes.
Amíg Józsué a völgyben harcolt,
addig Mózes a hegyen imádkozott.
Amíg kezei imára fel voltak emelve,
addig az izráeliták győztek,
ha leengedte a kezét,
akkor az amálékiták.
Ezért Áron és Húr tartotta Mózes kezét,
amikor az elfáradt,
egészen addig,
amíg a zsidók teljesen legyőzték az ellenséget.
Ennek a történetnek a tanulsága megegyezik a teljes Biblia tanításával,
azaz,
hogy a lelki csatákat igazán az imádkozás dönti el.
 
Ezért tanít minket az Úr Jézus arra,
hogy vigyázzunk,
és szüntelen imádkozzunk.
„Virrasszatok és imádkozzatok,
hogy kísértésbe ne essetek:
a lélek ugyan kész,
de a test erőtlen” (Mk 14,38).
Pál apostol pedig így biztatta a testvéreket:
„Az imádkozásban legyetek kitartóak,
és legyetek éberek:
ne szűnjetek meg hálát adni.
Imádkozzatok egyúttal értünk is,
hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját,
hogy szólhassuk a Krisztus titkát,
amely miatt most fogoly is vagyok,
hogy azt hirdethessem” (Kol 4,2-4).
b.
Az emóriak és a básániak legyőzése
Izráelnek a pusztai vándorlás elején és a vége felé kellett szembenéznie az ellenséggel.
A Móáb síkságára érve,
a vándorlás vége felé,
az emóriak királya,
Szíhón,
és a básániak királya,
Óg,
szembekerült Izráellel (4Móz 21,35).
A zsidók kérték,
hogy az emóriak engedjék meg nekik,
hogy területükön békességgel átvonuljanak,
megígérték,
hogy semmi kárt nem okoznak vonulás közben.
Ezek nem engedték meg,
hanem ellenük támadtak.
Izráel legyőzte őket,
és elvette városaikat.
Tovább menve,
Óg támadt rájuk,
de ebben a csatában is segítségükre volt az Úr,
és győztek.
c.
Bálák cselszövése
Az emóriak és a básániak legyőzése után a zsidók Móáb területére érkeztek.
Bálák,
Móáb királya nagyon aggódott,
hogy a zsidók el fogják foglalni a területét,
mert tudta,
hogy a harcban nem lehet legyőzni őket,
hisz Isten velük van.
Ezért felfogadta Bálámot,
hogy átkozza meg a népet.
Bálák azt gondolta,
hogy csak így tudja legyőzni Izráel népét (4Móz 22-25).
Bálám először szabadkozott,
de végül elment a követekkel.
De nem tudta megátkozni,
hanem sorozatosan áldást mondott rájuk.
Bálák kényszerítésére mégis adott egy tanácsot,
amivel árthatott Izráel népének.
Azt tanácsolta,
hogy a móábiták tartsanak népünnepélyt,
és csábítsák paráznaságra és bálványimádásra a zsidókat (4Móz 31,16).
Ez a csábítás sikerült,
de azoknak,
akik paráználkodtak,
meg kellett halniuk.
Összesen huszonnégyezren haltak meg (4Móz 25,9).
 
Az istenfélő élet mindig lelki harccal jár,
de az Úr erejével győzhetünk.
„Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik,
hanem erők és hatalmak ellen,
a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen,
amelyek a mennyei magasságban vannak.
Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét,
hogy ellenállhassatok a gonosz napon,
és mindent leküzdve megállhassatok” (Ef 6,12-13).
4.
A nép hűtlensége és lázadások
Isten folytonos gondviselése ellenére a zsidók sokszor zúgolódtak és lázongtak.
Elégedetlenségüket legtöbbször Mózes ellen fejezték ki,
de valójában a pusztai életmód ellen,
Isten formáló keze,
és maga Isten ellen lázadtak.
Láttuk fentebb,
hogy rögtön a kivonulás után Mózes ellen lázadtak fel,
mert nem volt vizük és eledelük.
Isten ennek ellenére megelégítette őket.
Itt megjegyzünk néhány nagyon komoly zúgolódást és lázadást azok közül,
amelyek a pusztai vándorlás alatt történtek.
–Zúgolódás Márában a keserű víz miatt (2Móz 15,22-27).
Mózes úgy tette ihatóvá a vizet,
hogy Isten parancsára egy fadarabot dobott a vízbe.
–Zúgolódás a Szín-pusztában az éhség miatt (2Móz 16,10).
Akkor adott nekik az Úr fürjet,
és akkor jelent meg a manna először.
–Zúgolódás Refídímben a vízhiány miatt (2Móz 17,1-7).
Mózes a sziklából fakasztott vizet nekik.
–Bálványozás az aranyborjúval (2Móz 32).
Mózes felment a hegyre,
hogy átvegye Istentől a szövetség alapját képező törvényt,
és csak negyven nap múlva jött le.
A nép türelmetlenül várta,
azt hitte,
hogy már nem is jön le,
meghalt ott a hegyen.
Ezért kikényszerítették Árontól,
hogy készítsen egy egyiptomi bálványszobrot aranyból,
borjú alakban.
Mikor kész volt,
ezt mondta a nép:
„Ez a te istened,
Izráel,
aki kihozott Egyiptom földjéről” (32,4).
A nép nagy lakomát tartott,
és imádták az aranyborjút.
Mózes épp akkor jött le a hegyről.
Haragjában összetörte a kőtáblákat,
amikre Isten maga írta fel a törvényt.
Büntetésből meg kellett ölni háromezer bálványimádót.
Ezután Mózes közbenjár a népért,
és Isten megbocsát nekik.
–A nép húst kíván (4Móz 11,1-34).
A nép siránkozott,
hogy rosszul megy dolga.
Ezért az Úr tüzet bocsátott a táborra.
A „közöttük lévő gyülevész nép” húst kívánt.
Mózesnek a zúgolódás nagyon terhes volt,
és azt mondta az Úrnak,
hogy egyedül nem bírja tovább viselni a nép vezetésének terhét.
Akkor az Úr a Mózesben lévő lélekből más hetven embernek adott,
hogy együtt vezessék a népet.
Húst is adott a népnek fürjek formájában.
Azonban sokan meghaltak a hústól,
mert telhetetlenül igen sokat ettek.
–Mirjám és Áron lázadása Mózes ellen (4Móz 12,1-16).
Mózes kúsi felesége valami miatt nem tetszett Mirjámnak és Áronnak.
Valójában nem is a feleséggel volt probléma,
hanem maguknak nagyobb tekintélyt szerettek volna,
mint amivel addig rendelkeztek.
Azt mondták:
„Vajon csak Mózes által beszélt az Úr?
Nem beszélt-e miáltalunk is?”
(12,2).
Az Úr kiállt Mózes mellett,
Mirjám pedig egy ideig poklos lett,
és ki lett zárva a táboron kívülre.
Mózes azonban imádkozott érte,
és így meggyógyult.
A nép csak ezután indulhatott tovább.
–Kórah,
Dátán és Abirám lázadása (4Móz 16,1-17,28).
Ez is egy tekintély elleni lázadás volt.
Kórah,
Dátán és Abirám 250 emberrel fellázadt Mózes és Áron ellen:
„Elegünk van belőletek!
Miért emelitek magatokat az Úr gyülekezete fölé?!
Hiszen az egész közösség a maga egészében szent,
és közöttünk van az Úr!”
(16,3).
Mózes nagyon súlyosnak tartotta ezt az esetet.
Az Úr megbüntette őket,
mert a föld megnyílt és elnyelte őket,
családjukkal együtt.
Az Úr igazolta Mózest és Áront a nép vezetőiként.
–A rézkígyó (4Móz 21,1-9).
A nép legyőzte Arád királyát,
de ahelyett,
hogy hálásak lettek volna az Úrnak,
elfogyott a türelmük,
Mózes és Áron ellen szólva ezt mondták:
„Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból?
Hiszen nincs kenyér és nincs víz,
szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt!”
(21,5).
Az Úr megharagudott a hitetlenség miatt,
és mérges kígyókat küldött,
amik megmarták a népet.
Sokan meghaltak.
Miután a nép bűnbánatot tartott,
Mózes imádkozott a népért.
Az Úr pedig azt rendelte,
hogy Mózes készítsen egy kígyószobrot rézből,
és tegye fel egy oszlopra.
Aki arra a szoborra nézett,
az meggyógyult a kígyómarásból.
 
A hűtlenségek és lázadások megmutatják,
hogy milyen is az ember szíve valójában.
A bűnös ember nem szereti Istent,
és nem kíván akarata szerint élni.
A bűnt és a saját kívánságait szereti és követi.
Ebből is látszik,
mennyire szükség van megváltásra.
5.
Bolyongás a pusztában
A nép viszontagságok közepette,
de az Úr gondviselése folytán haladt a pusztán át Kánaán felé.
Így jutottak el a Párán-pusztában lévő Kádésba.
Az itteni események fordulópontot jelentenek a pusztai vándorlás történetében (4Móz 13-14).
Itt az Úr megparancsolta Mózesnek,
hogy küldjön egy kémcsoportot Kánaán kikémlelésére,
a közelgő hódítás előkészítésének részeként.
Már közel voltak,
hogy bemenjenek Kánaánba.
Tizenkét kémet választottak ki,
egy embert minden törzsből,
akik elmentek,
hogy lássák,
milyen az az ország,
amit az Úr nekik ígért.
A kémek negyven nap múlva visszatértek.
Beszámoltak arról,
hogy milyen jó és szép az ország,
de hitetlenül azt állították,
hogy lakosai túlságosan erősek,
és hogy nem fogják tudni meghódítani az országot:
mindnyájan elpusztulnak gyermekeikkel együtt.
A nép nagyon elkeseredett,
és vissza akartak térni Egyiptomba.
A kémek közül csak Józsué és Káléb volt más véleményen,
de hiába biztatták a népet,
nem hallgattak rájuk.
Akkor az Úr így szólt a népről:
Nem mentek be arra a földre,
amelyről esküvel ígértem,
hogy ott fogtok lakni,
csak Káléb,
Jefunne fia és Józsué,
Nún fia.
De gyermekeiteket,
akikről azt mondtátok,
hogy prédává lesznek,
azokat beviszem,
és megismerik azt a földet,
amelyet ti megvetettetek.
De ti holtan hullotok el itt a pusztában (4Móz 14,30-32).
Azok,
akik a kémek közül rossz hírt terjesztettek,
meghaltak,
mert az Úr megbüntette őket.
A nép ennek hallatára elkeseredett,
és azt mondták:
„menjünk hát előre”.
De az Úrnak nem ez volt az akarata.
Vissza kellett térniük,
és tovább kellett vándorolniuk,
míg az a generáció,
amelyik kijött Egyiptomból,
el nem hal a pusztában,
és felnő a következő generáció.
Ezért az az út,
amely Egyiptomból Kánaánig körülbelül egy év alatt megtehető lett volna,
a zsidóknak negyven évbe került.
Ez alatt felnőtt egy új generáció,
és végül azok mentek be Kánaánba.
Sok bolyongás után megérkeztek a Móáb síkságára.
Mózes itt az új generációnak elismételi azokat az eseményeket,
amiket átéltek a pusztában,
és elmondja azokat a parancsokat,
amiket az Úrtól kaptak.
Ezek le vannak írva a Mózes ötödik könyvében,
amit második törvénykönyvnek is neveznek.
Itt halt meg Mózes.
Az Úr felviszi őt egy hegy tetejére,
és megmutatja neki a Kánaán földjét,
de oda nem mehet be.
Mózes után Józsué lett a nép vezetője.
Őrá hárul majd a feladat,
hogy a népet bevigye Kánaán földjére,
az országot elfoglalja,
és a földet szétossza örökség szerint Izráel törzsei között.
Kijelentések Istenről,
emberről
A pusztai vándorlás idejében Istenről fontos dolgokat tudunk meg.
Isten annyira lehajló és kegyelmes az emberekhez,
hogy népével kész volt szövetséget kötni.
A szövetségkötésben Isten kötelezi magát,
hogy megáldja népét,
ha az betartja a törvényt.
A szövetséggel Isten magához ölelte a zsidókat,
akik viszont hitetleneknek bizonyultak az évszázadok folyamán.
A szövetségkötéskor Isten szentsége is kiviláglik.
Ezt azokban a törvényekben látjuk megfogalmazva,
amiket népének adott.
A szent Istennel csak akkor lehet közösségben lenni,
ha az ember is szent,
és megtartja parancsolatait.
Isten parancsolatai azonban nemcsak a vele való viszonyt irányították,
hanem az embertársakkal való kapcsolatot is.
Ugyanúgy kellett szeretni a felebarátot,
mint ahogyan Isten szerette az embert,
és jót tett vele.
A pusztában megmutatkozott Isten gondviselése is.
A nép a pusztában csak nagyon korlátozott mértékben tudta ellátni magát.
Isten azonban megadott mindent nekik,
ami a megélhetéshez szükséges volt:
ételt,
italt,
ruhát,
védelmet.
Isten gondviselő Istennek bizonyult.
Az emberről azt tudtuk meg a korszak eseményein keresztül,
hogy rá van utalva Isten gondviselésére.
A zsidóknak szükségük volt arra,
hogy Isten adjon nekik vizet,
mert a vidék puszta és száraz volt.
Ugyanígy az élelem területén is rá voltak utalva Isten gondviselésére,
és az Úr adott nekik mannát.
Annak ellenére,
hogy az ember megélhetésében rá volt utalva Istenre,
azt látjuk,
hogy az ember szíve gonosz és hűtlen.
Nem voltak megelégedve,
sokszor lázadtak Isten ellen és Mózes ellen.
Istent is készek voltak elhagyni és bálványokat imádni.
Az ember gonosz volta miatt még világosabban látszik,
hogy szükség van Megváltóra.
 

Ismétlő kérdések
  1. Milyen körülmények között kapta Izráel a törvényt, és miért?
  2. Sorold fel a Tízparancsolatot!
  3. Hogyan töltötte be Jézus Krisztus a törvényt?
  4. Milyen jellegzetességük volt a vallási törvényeknek? Mit jelentenek ezek?
  5. Sorold fel az áldozatok fajtáját!
  6. Hány ünnepük volt a zsidóknak, és mit ünnepeltek egyes ünnepekkor?
  7. Kik voltak a papok és a léviták, és mi volt a szolgálatuk?
  8. Hogy nézett ki a szent sátor?
  9. Milyen területeket szabályoztak a civil törvények?
  10. Hogyan gondoskodott Isten népéről a pusztában?
  11. Sorolj fel néhány alkalmat, amikor Isten megvédte a népet!
  12. Mikor és miért lázadozott Izráel népe?
  13. Miért kellett negyven évig bolyonganiuk a zsidóknak a pusztában?
Feladatok
  1. Olvasd el, és jegyezd meg Bibliádban a leckében idézett igehelyeket! Igyekezz arra, hogy az egyes igehelyeket később is tudd megtalálni!
  2. Olvasd el, vagy hallgasd meg hangfelvételről a következő igerészeket: 2Móz 15,22-27; 16-20; 24; 32-34 fejezetek; 3Móz 1-7 fejezetek; 4Móz 11-14 fejezetek; 5Móz 1-6 fejezetek.