IX. A két királyság korszaka
Mit tett Isten ebben a korszakban?
Mivel a nép a bálványimádás útjára tért,
és ezzel megszegte a szövetséget,
ezért az Úr sok prófétát küldött ebben az időben,
hogy népét visszahívja a törvény megtartásához.
Júda istenfélő királyai időnként megújulási reformokat vezettek be,
de ezek nem voltak elégségesek a nép lelki helyreállásához.
Láthatjuk ebben a korszakban a gonosz elterjedését,
de azt is,
hogy Isten megítéli a bűnt.
Különösen kiemelkedő ezen a téren az,
hogy Isten megengedi mind a két országrész fogságba hurcolását.
A korszak üdvtörténeti jelentősége
A korszak üdvtörténeti jelentősége abban áll,
hogy nyomon követhetjük Izráel történetének további alakulását.
Mivel Izráel nem tartotta be a szövetséget – elhagyta Istent és bálványimádó lett –,
ezért Isten megengedte,
hogy a környező birodalmak elfoglalják és leigázzák őket.
Izráel az asszír fogságban szétszóródott.
Júda királysága a babiloni fogság hetven éve alatt kigyógyult a bálványimádás bűnéből,
a fogság után a törvény ismeretére és értelmezésére fogja tenni a hangsúlyt.
Az Úr megszabadította népét a babiloni fogságból,
ahogy a prófétáknak megígérte.
A két királyság korszaka Kr.
e.
922-587 közé tehető.
Bibliai leírása az 1Kir 12-22 fejezeteiben és 2Kir könyvében található.
Párhuzamos leírás van a 2Krón 10-36 fejezeteiben.
Ebben a korszakban a zsidók két országban éltek,
mert Salamon halála után,
Kr.
e.
922-ben az ország két részre szakadt.
Az északi,
nagyobb részt Izráelnek (más nevei:
Samária,
Efraim) nevezték;
a déli,
kisebbik résznek a neve Júda lett,
Jeruzsálem fővárossal.
Izráel fővárosa többször változott az idők folyamán.
Izráel Kr.
e.
722-ig,
Júda pedig Kr.
e.
587-ig állt fenn.
Izráelt az asszírok,
a júdeaiakat pedig a babilóniaiak igázták le,
és fogságba vitték a népet.
Ebben a korban nemcsak Izráel és Júda hűtlenségének és megbüntetésének lehetünk a tanúi,
hanem azt is láthatjuk,
hogy Isten milyen kegyelmes,
és mennyire szereti a népet,
annak nyilvánvaló bűnei ellenére.
A nép bűne és hűtlensége nem volt akadály abban,
hogy Isten a tervét véghezvigye,
és tovább készítse a Megváltó megjelenésének útját.
A zsidók története ebben a korban is sok lelki tanulságot szolgáltat a számunkra.
A két királyság korszakából a következő eseményeket fogjuk megvizsgálni:
1.
A kor általános jellegzetessége
2.
A királyság kettészakadása
3.
Királyok és próféták Izráelben és Júdában
4.
Izráel történetének legfontosabb mozzanatai
5.
Júda történetének legfontosabb mozzanatai
A térkép nemkereskedelmi célokra szabadon használható, a forrás megnevezésével, változtatás nélkül
1.
A kor általános jellegzetessége
A két királyság kora sötét korszak volt a zsidók történetében.
Beteljesedett az,
amit az Úr mondott,
amikor a nép királyt akart választani.
A királyok többsége nem volt istenfélő,
így a király nem tudott a nép szellemi vezetője lenni.
A szomszéd népek vallását kívánták átvenni,
így a nép bálványimádó lett.
Ezekben a sötét évszázadokban Isten kegyelme abban nyilvánult meg,
hogy prófétákat hívott el,
és megtérésre szóló üzenettel küldte őket a néphez.
A kor általános jellemzője volt a bálványimádás,
a próféták tevékenysége és az állandó háborúskodás.
a.
Bálványimádás
A bálványimádással a nép bajt hozott magára.
Ez elsősorban Izráelre igaz,
amely teljesen elhajolt az Úrtól,
és minden királya bálványimádó volt.
Júda királyai között voltak istenfélő királyok és bálványimádók is.
Ez a korszak világosan mutatja nekünk,
hogy az Istentől való elhajlás nyomorúságot eredményez,
mert Isten nem tűri meg a bűnt népének életében.
Ezért úgy Izráel,
mint Júda sorsa a leigázás és a fogság volt.
Izráel a megalakulása után csak kétszáz évig állt fenn,
amikor is az asszír birodalom legyőzte,
a népet pedig fogságba vitte.
Júda ekkor még megmenekült,
mert ebben a krízishelyzetben Ezékiás személyében istenfélő királya volt,
aki Istenben bízott,
és tőle kért segítséget.
De mivel később a júdeaiak is elhajoltak,
ezért őket az Asszíriát legyőző birodalom,
Babilónia igázta le,
és vitte fogságba Kr.
e.
587-ben.
A mi bálványaink nem olyanok,
mint az ókoriaké.
Lehet,
nem hajlongunk szobrok és képek előtt,
mert tudjuk,
hogy egy igaz Isten van.
De ha valamihez vagy valakihez jobban ragaszkodunk,
mint Istenhez,
és jobban bízunk benne,
az a mi bálványunk.
Ami Isten helyét átveszi életünkben,
az bálvány.
Ne legyünk bálványimádók!
b.
A prófétai tevékenység
Ebben a korban élt a zsidó próféták legnagyobb része.
A próféta olyan személy,
akit Isten különleges módon hívott el,
hogy általa közölje üzenetét népével.
A próféták tevékenysége krízis-időkben volt a legerősebb.
Hivatásuk az volt,
hogy a népet figyelmeztessék a szövetség megtartására,
amit a pusztai vándorlás idején kötöttek,
amikor kijöttek Egyiptomból.
A próféták Isten nevében beszéltek,
és a nép lelkiállapotára és jövőjére vonatkozó üzenetet adtak át.
Kegyelem,
ha Isten megszólít bennünket.
Aki által Isten szól hozzánk,
az bizonyos értelemben próféta,
mert a próféta az,
aki Isten nevében beszél.
Különösen hálásak lehetünk az igehirdetés prófétai szolgálatáért.
A prófétai tevékenység nehézségek idején volt élénk Izráelben.
Hozzánk is szól az Úr,
különösen akkor,
amikor nagy szükségünk van az ő beszédére.
Voltak olyan próféták,
akik nem írták le üzeneteiket,
mert azok csak kortársaik számára volt aktuálisak.
Ilyen próféta volt például Gád,
Nátán,
Illés és Elizeus.
Mások leírták üzenetüket,
mert az nemcsak saját generációjuk számára,
de az utókornak is üzenet volt.
Ezeknek a prófétáknak a könyveit megtaláljuk az Ószövetségben,
például Ézsaiás,
Jeremiás,
Ezékiel és a 12 kispróféta könyvei.
A próféták arról is jövendöltek,
ami a jövőben fog történni,
amit Isten tenni fog megváltásuk érdekében.
Ezek a jövendölések vagy már beteljesedtek,
vagy ezután fognak beteljesedni.
A jövendölések közül kiemelkednek az Úr Jézus személyével és munkájával kapcsolatos kijelentések.
A próféták üzenetének legnagyobb része azonban nem jövendölés volt,
hanem prédikációhoz hasonló üzenetátadás,
erkölcsi és lelki igehirdetés.
c.
Háborúskodás
A két királyság ideje alatt,
ami Izráel esetében kétszáz,
Júda esetében pedig majdnem négyszáz év volt,
állandó háborúskodásnak lehetünk tanúi.
A két zsidó ország az első kétszáz évben legtöbbször háborúban állt egymással,
a testvérharc szomorú példáját adva az utókornak.
Külső ellenségeik a feltörekvő birodalmak voltak,
amelyeknek a befolyási területén helyezkedett el Izráel és Júda.
Időrendi sorrendben a zsidók a szíriaiakkal,
majd az asszírokkal és később a babilóniaiakkal harcoltak.
Egyiptommal általában nem voltak konfliktusban,
sőt többször velük kívántak szövetkezni a zsidók,
hogy a többi népek hódításaival szembe tudjanak nézni.
Az Úr a próféták által figyelmeztette a népet,
hogy sem a maguk erejében,
sem a nagyhatalmakban ne bízzanak – inkább vessék bizalmukat Istenbe.
Az Úr sokszor csodálatos módon szabadította meg őket ellenségeiktől.
2.
A királyság kettészakadása
Salamon halála után fia,
Roboám volt jogosult a trónra.
Sikemben országgyűlést tartottak a királlyá kenés ügyében (1Kir 12).
Ezen,
mint kiemelkedő vezető,
részt vett Jeroboám is.
Ez a Jeroboám sok évvel korábban konfliktusba került Salamonnal,
ezért elmenekült Egyiptomba.
Most,
amikor Salamon már halott,
mivel a nép egy része hazahívta,
eljött ő is Sikembe a királyválasztási országgyűlésre.
Még Egyiptomba menekülése előtt Ahíjjá próféta megjövendölte neki,
hogy Izráel tizenkét törzséből tíz fölött ő lesz az uralkodó.
Sikemben a nép azt kérte Roboámtól,
hogy csökkentse az adókat,
amiket az apja kivetett rájuk,
mert ezeket nagyon súlyosaknak tartották.
Roboám háromnapi gondolkodást kért,
ezalatt tanácskozott a nép véneivel,
de a fiatalokkal is.
A vének azt tanácsolták neki,
hogy hallgasson a nép kérésére,
és csökkentse a rájuk kivetett terheket,
a fiatalok pedig azt tanácsolták,
hogy még inkább növelje azokat.
Mivel Roboám büszke ember volt,
ezért a fiatalok tanácsára hallgatott,
és három nap után ezt mondta a népnek:
Apám nehéz igát rakott rátok,
én még nehezebbé teszem igátokat.
Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket,
én pedig szeges korbáccsal foglak megtanítani (1Kir 12,14b).
A népnek ez nem tetszett,
és így válaszoltak Roboámnak:
Mi közünk nekünk Dávidhoz?
Nincs közösségünk Isai fiával!
Térj sátraidba,
Izráel,
törődj,
Dávid,
a magad házával!
(1Kir 12,16)
A nép nagy része hazament,
Roboám mellett csak azok maradtak,
akik Júda és Benjámin törzseinek a területén éltek.
A többi tíz törzs Jeroboámot tette királyává (1Kir 12,20).
A büszkeség és meggondolatlanság sok kárt okozhat.
Ezért legyünk alázatosak és meggondoltak,
hogy tudjuk,
milyen viselkedés tetszik az Úrnak (Ef 5,10).
Így szakadt két részre a zsidók királysága.
Ezzel két prófécia teljesedett be.
Az első,
amit az Úr mondott Salamonnak,
hogy mivel élete végére bálványimádó lett,
és nem tartotta meg a szövetséget,
azért királyságát egy szolgájának fogja adni,
és a fia csak egy törzs fölött fog uralkodni (1Kir 11,11-13).
Ez nem Salamon,
hanem a fia idejében fog bekövetkezni.
És úgy is lett.
A másik prófécia az Ahíjjáé volt,
aki Jeroboámnak mondta meg,
hogy az Úr uralkodóvá fogja tenni tíz törzs fölött (1Kir 11,31-35).
3.
Királyok és próféták Izráelben és Júdában
Izráelnek,
történelme folyamán,
18 királya volt:
I.
Jeroboám,
Nádáb,
Baasá,
Élá,
Zimri,
Omri,
Aháb,
Ahazjá,
Jórám,
Jéhu,
Jóáház,
Jóás,
II.
Jeroboám,
Zekarjá,
Sallum,
Menahém,
Pekahjá,
Pekah,
Hóséa.
Ezek között voltak olyanok is,
akik nagyon rövid ideig uralkodtak,
mások jelentősebb ideig.
Közös bennük az volt,
hogy mindnyájan istentelen királyok voltak,
és a bálványozás felé hajlították a nép szívét.
Az Izráelben tevékenykedő legjelentősebb próféta ebben az időben:
Illés és Elizeus.
Ők Isten hatékony eszközei voltak,
és erőteljesen képviselték Isten akaratát a nép között.
Sok csodát tettek,
és ellenálltak a bálványimádásnak.
Tőlük nem maradt ránk semmilyen írás.
Voltak azonban olyan próféták is,
akiknek könyveit megtaláljuk a Bibliában.
Ilyenek voltak:
Jónás,
Ámósz és Hóseás.
Júdának ebben az időszakban 20 királya volt:
Roboám,
Abijjá,
Ászá,
Jósáfát,
Jórám,
Ahazjá,
Ataljá,
Jóás,
Amacjá,
Uzzijjá,
Jótám,
Áház,
Ezékiás,
Manassé,
Ámón,
Jósiás,
Jóáház,
Jójákim,
Jójákin,
Cidkijjá.
Júda királyai általában hosszabb ideig uralkodtak,
mint az izráeli királyok.
Voltak közöttük olyanok,
akik egész életükben istentelenek,
de voltak olyanok is,
akik egész életükben istenfélők voltak.
Júda királyai közül egyesek jól,
azaz istenfélőként kezdték uralkodásukat,
de aztán eltértek az Úrtól életük második felében.
Júdában több próféta is tevékenykedett a két királyság idején.
Azok,
akik könyveket hagytak hátra,
a következők voltak:
Abdiás,
Jóel,
Ézsaiás,
Mikeás,
Náhum,
Zofóniás,
Habakuk,
Jeremiás.
Ismerkedjetek meg a királyok neveivel és uralkodásuk idejével,
a Királyok és próféták Izráelben – című ábra segítségével!
4.
Izráel történetének legfontosabb mozzanatai
Izráel országa kétszáz évig állt fenn.
I.
Jeroboám volt az első királya,
Hóséa az utolsó (2Kir 17,5-5).
A királyságnak az asszír hódítás vetett véget Kr.
e.
722-ben.
Izráel zavaros történetéből az alábbi mozzanatokat említjük meg.
a.
Jeroboám bűne
Jeroboám már az uralkodása elején vétkezett,
vétke a „Jeroboám vétke” néven lett ismert (2Kir 17,21).
Amikor az Úr neki ígérte a királyságot Ahíjjá prófétán keresztül,
áldást helyezett kilátásba,
ha „hallgatsz mindarra,
amit parancsolok neked,
ha az én utamon jársz,
és azt teszed,
amit én helyesnek látok,
és ha megtartod rendelkezéseimet és parancsolataimat,
ahogyan tette azt szolgám,
Dávid,
akkor veled leszek,
és építek neked maradandó házat,
amilyet Dávidnak építettem,
és neked adom Izráelt.”
(1Kir 11,38).
Jeroboám azonban nem volt hűséges az Úrhoz.
Jeroboám nem bízott az Úrban,
hogy a neki adott királyságot meg tudja neki tartani,
ezért politikai okokból bálványozást vezetett be.
Nem akarta ugyanis,
hogy a nép visszajárjon Jeruzsálembe,
a templomba áldozni,
ezért egy pótvallást vezetett be,
aminek az igazit kellett volna helyettesítenie (1Kir 12, 25-33).
Ez a pótvallás volt valójában Jeroboám bűne.
Bételben és Dánban egy-egy aranyborjút állíttatott fel,
hogy a nép azokat imádja,
és azoknak áldozzon,
szentélyeket helyezett el az áldozóhalmokon,
papokat rendelt a szolgálathoz,
akik nem a Lévi törzséből voltak,
és önkényesen létrehozott egy ünnepet,
amikor a nép áldozhatott,
amit nem rendelt az Úr.
Ezzel a kezdeményezéssel Jeroboám elfordította az Úrtól a nép szívét,
és nyitottá tette arra,
hogy más népek bálványait imádják.
Izráel igazából soha nem tért vissza Istenhez és az igaz istenimádathoz,
ahogy a Törvény előírja azt.
Ezért is volt,
hogy az Úr az asszírok kezébe adta őket.
A Jeroboám nem tudott maradandó uralkodóházat létrehozni.
Izráelre jellemző volt a belső forrongás,
és több uralkodóháza is volt történetének ideje alatt.
b.
Aháb király és Illés próféta
Aháb uralkodása egy komoly mélypont volt az amúgy is istentelen Izráelnek a történetében.
Aháb a szidóni király lányát,
Jezábelt vette feleségül,
aki nemcsak bálványimádó volt,
hanem gonosz asszony is,
és minden megtett,
hogy saját népének a bálványimádását elterjessze Izráelben.
Igyekezett az Úr papjait,
lévitáit és minden komoly hívő embert kiirtani.
Aháb,
gyenge jellemű ember lévén,
engedett feleségének,
aki mind nagyobb gonoszságba vitte őt.
Ebben az időben élt Illés próféta,
aki Gileád Tisbe nevű helységéből való volt.
Az Úr indítására azt mondta Ahábnak:
„Az élő Úrra,
Izráel Istenére mondom,
akinek a szolgálatában állok,
hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat,
sem eső,
hanem csak az én szavamra” (1Kir 17,1).
Illésnek azt mondta az Úr,
hogy rejtőzzön el Sareptában,
Szidón környékén,
egy özvegyasszony házában.
Ez befogadta a prófétát,
jóllehet szinte nem volt már élelme.
Mivel mégis ételt készített Illésnek,
ezért az Úr csodát tett:
a kevés lisztje és olaja elég volt három és fél évig,
amíg Illés nála tartózkodott.
Mivel,
az Úr beszéde szerint,
nem volt eső Izráelben,
nagy szárazság lett.
Isten azért büntette Izráelt szárazsággal,
mert Jezábel hatására Baált és Asérát,
a szidóni isteneket imádta.
Róluk azt hitték az emberek,
hogy elősegítik a termékenységet,
és ők adják az esőt,
hogy teremjen a föld.
Az Úr megmutatta,
hogy hiába imádják ezeket a bálványokat,
nem lesz eső,
mert azt az Úr adja.
Jezábel nagyon megharagudott Illésre,
amiért azt mondta,
hogy nem lesz eső,
ezért halálra kerestette.
Három év múlva az Úr azt mondta Illésnek,
hogy visszamehet Izráelbe.
Amikor visszatért,
Aháb királlyal összegyűjtette Baál és Aséra papjait a Karmel-hegyre,
hogy ott döntsék el,
ki az igazi Isten,
akit a népnek imádnia kell.
Illés azt ajánlotta,
hogy ő és a bálványpapok készítsenek áldozatot,
és imádkozzon ki-ki a saját istenéhez.
Az lesz az igazi Isten,
aki úgy válaszol az imára,
hogy meggyullad az áldozati oltáron a tűz,
minden emberi beavatkozás nélkül.
A bálványpapok imájára nem jött semmi felelet,
az Illés oltára pedig lángot kapott,
pedig azt előzőleg jól leöntötte vízzel.
A körülálló tömeg elismerte,
hogy az Úr az Isten,
és nem a bálványok,
Illés pedig a nép segítségével lemészárolta Baál és Aséra papjait.
Miután ez megtörtént,
megeredt az eső.
A Karmel-hegyi események miatt Jezábel nagyon megharagudott,
és meg akarta ölni Illést,
ő azonban elmenekült.
Az Úr gondoskodott róla és megvigasztalta,
mert Illés nagyon megijedt Jezábel fenyegetésétől.
A Hóreb-hegyig ment,
és ott találkozott az Úrral.
Bűnös életük miatt,
Ahábot és Jezábelt utoléri Isten ítélete.
A csatában egy véletlenszerűen kilőtt nyílvessző éri Ahábot olyan helyen,
a páncélzata résében,
ahova nehezen lehetett volna akarattal is betalálni (1Kir 22,29-38).
Illés megjövendölte Jezábelről,
hogy testét a kutyák fogják megenni.
Úgy is történt,
mert férje halála után Jéhu kidobatta egy emeleti ablakon.
Jezábel halott testét ebek ették meg (1Kir 21,23 és 2Kir 9,30-37).
Aháb életét így értékelte ki Isten:
Nem volt senki más olyan,
aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére,
amit rossznak lát az Úr,
mint Aháb,
mert félrevezette a felesége,
Jezábel.
Igen utálatos dolgokat művelt,
követte a bálványokat egészen úgy,
ahogyan az emóriak tették,
akiket kiűzött az Úr Izráel fiai elől (1Kir 21,25-26).
c.
Elizeus próféta
Elizeus próféta Illés utódja volt.
Illés nem halt természetes halált,
mert az Úr tüzes szekéren a mennybe ragadta őt (2Kir 2,9-18).
Amikor Illés elragadtatott,
Elizeus azt kívánta,
hogy annak a Léleknek a kettős mértéke legyen benne,
amely Illésben volt.
Az Úr megadta neki ezt a kérést,
kétszer annyi csodát tett,
mint Illés.
Elizeus egy lelki közösséget is működtetett,
amit prófétaiskolának lehet nevezni.
Nem lehet részletesen tudni,
hogy mit tettek,
és hogyan éltek ebben a közösségben,
azt azonban tudjuk,
hogy a közösség tagjait prófétatanítványoknak nevezték.
Elizeusnak nem volt olyan összeütközése a bálványimádással,
mint Illésnek,
de csodáival Isten dicsőségét szolgálta.
Megemlítünk néhányat csodái közül.
Csodatételek élelem kapcsán
Elizeus többször is élelmet biztosított a rászorulóknak.
Egy alkalommal prófétatársának az özvegye jött hozzá,
mert nem volt mit enniük,
és adóssága is volt (2Kir 4,1-7).
Nem volt egyebe,
csak egy kis olaja.
Elizeus ezt a kis olajat sokasította meg úgy,
hogy az özvegy,
eladva az olajat,
meg tudta adni az adósságát.
Máskor a prófétatanítványok,
ugyancsak éhség idején,
főztek valamit,
amiről úgy gondolták,
hogy ehető.
Az ételbe azonban mérgező növény került,
és amikor kész lett az étel,
akkor vették észre,
hogy ártalmas.
Ezt az ételt tette ehetővé Elizeus csodálatos módon (2Kir 4,38-41).
A súnémi asszony fiának feltámasztása
Elizeust rendszeresen vendégül látta egy házaspár Súnémban,
amikor szolgálati körútján arra járt.
Ezért Isten azzal jutalmazta a feleséget,
hogy gyermeke született,
amit Elizeus előre megprófétált.
(Ennek a házaspárnak addig nem volt gyermeke.)
Megszületett a gyermek,
de amikor nagyobbacska lett,
a mezőn hirtelen megbetegedett és meghalt.
Az asszony segítséget kért Elizeustól,
aki feltámasztotta a fiút (2Kir 4,8-37).
Naamán meggyógyítása
Abban az időben a szíriaiak (arámok) gyakran rablótámadást hajtottak végre Izráel ellen.
Egy alkalommal egy kislányt is elvittek,
aki a Naamán családjához került rabszolgaként.
Naamán a szíriaiak hadvezére volt,
de leprában szenvedett.
Az izráeli kislány elmondta Naamán feleségének,
hogy Elizeus próféta Izráelben meg tudná a férjét gyógyítani.
A szíriai király ajánlólevelével Naamán elmegy Izráel királyához,
hogy meggyógyuljon.
A király megijed,
mert nem tudja,
hogy nem keresnek-e okot a szíriaiak egy újabb támadásra.
Elizeus azonban magához hívatja Naamánt,
és azt mondja neki,
hogy meg fog gyógyulni,
ha hétszer megfürdik a Jordán vizében.
Naamán ezt először büszkeségből nem akarja megtenni,
de szolgái rábeszélésére mégis megmerítkezik a Jordánban,
és a hetedik után megtisztul a leprától.
A gyógyításért Elizeus nem fogadott el semmilyen ajándékot,
mert célja az volt,
hogy Naamán és a szíriaiak meglássák,
hogy Izráelnek élő Istene és igaz prófétája van.
Géházi,
Elizeus szolgája azonban kísértésbe esik.
Hazugsággal,
Elizeus nevében jutalmat kért Naamántól.
Ezért Isten azzal büntette,
hogy ugyanabba a betegségbe esett,
amiben Naamán szenvedett (2Kir 5,1-27).
Elizeus bőséget jövendöl az éhség idején
A zsidóknak gyakran kellett éhséggel szembenézniük a háborúk és a kedvezőtlen időjárás miatt.
Jórám király idejében Szíria királya,
Benhadad támadást intézett Izráel ellen,
és csapataival már körbevette Samáriát,
a fővárost (2Kir 6,24).
Emiatt a városban nagy éhség lett,
olyannyira,
hogy egyesek odáig jutottak,
hogy kisgyermekeiket is megegyék.
Amikor ezt megtudta a király,
haragosan elrohant Elizeushoz,
mintha ő lett volna a hibás az eseményekért.
Elizeus azt prófétálta a királynak,
hogy a helyzet meg fog változni,
és egy nap múlva lesz étel bőven:
„Holnap ilyenkor egy szeá finomliszt egy sekelbe,
meg két szeá árpa is egy sekelbe fog kerülni Samária kapujában”.
A király egy főembere hitetlenül azt mondta:
„Még ha az Úr megnyitná is az ég csatornáit,
akkor sem történhetik meg ez” (2Kir 7,2).
Elizeus azt válaszolta,
hogy meg fogja látni,
de nem fog enni a bőséges élelemből.
Valóban úgy is történt.
A szíriai sereg,
amely körbevette a várost,
azon az éjszakán nagy hadi zajt hallott.
Azt hitték,
hogy a hettiták és az egyiptomiak támadnak rájuk Izráel kérésére,
ezért mindent hátrahagyva elmenekültek.
A menekülést négy leprás ember vette észre,
akik elmerészkedtek a szíriaiak táboráig.
Mikor jelentették a helyzetet,
a nép kitódult a városból az elhagyott táborba,
hogy a zsákmányt és az élelmet begyűjtse.
Olyan nagy volt a tolongás,
hogy agyontaposták a királynak azt főemberét,
aki nem hitt Elizeus próféciájának (2Kir 7,1-20).
d.
Az asszír száműzetés
Hóséa volt Izráel utolsó királya,
aki csak kilenc évig uralkodott.
Közben a nemzetközi színtéren Asszíria emelkedett fel nagyhatalomként,
legyőzte Szíriát,
és megtámadta Izráelt is.
Ekkor Salmaneszer volt Asszíria királya,
aki lerohanta Izráelt,
és adófizetőjévé tette Hóséát.
Hóséa azonban nem nyugodott bele helyzetébe,
és szövetséget kötött Egyiptommal Asszíria ellen.
A rá kivetett adót se fizette ki.
Akkor Salmaneszer elfogatta Hóséát,
börtönbe vetette;
a fővárost,
Samáriát,
háromévi ostrom után bevette.
A népet elhurcolták az asszírok,
Halah és Hábór városaiba telepítették le őket Médeában,
a Gózán folyó környékén.
Az ige így indokolja a történteket:
Ez pedig azért történt,
mert Izráel fiai vétkeztek Istenük,
az Úr ellen,
aki felhozta őket Egyiptom földjéről,
Egyiptom királyának,
a fáraónak a hatalma alól.
Más isteneket féltek,
és azoknak a népeknek a szokásait követték,
amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől,
és azt tették,
amit Izráel királyai.
Olyan dolgokat találtak ki Izráel fiai,
amelyek nem voltak méltók Istenükhöz,
az Úrhoz:
áldozóhalmokat építettek maguknak minden városban,
mind az őrtornyoknál,
mind az erődített városokban.
Szent oszlopokat és szent fákat állítottak maguknak minden magas halmon és minden bujazöld fa alatt.
Ott tömjéneztek minden áldozóhalmon,
éppúgy,
mint azok a népek,
amelyeket előttük hurcoltatott fogságba az Úr,
és gonosz dolgokat követtek el,
bosszantván az Urat.
Bálványokat tiszteltek,
amiről megmondotta nekik az Úr,
hogy ne tegyék azt (2Kir 17,7-12).
e.
A samaritánusok eredete
Salmaneszer más embereket telepített az elhurcolt izráeliták helyébe birodalmának más részeiből,
akik elfoglalták az izráeli városokat.
Ezek az emberek bálványimádók voltak.
Letelepedésük után oroszlánok jelentek meg,
és öldösték a lakosságot.
Asszíria királyának azt jelentették,
hogy ez azért van,
mert a letelepített lakosság nem ismeri annak az országnak az Istenét,
ahova betelepültek.
Akkor a király azt parancsolta,
hogy egy papot küldjenek a fogságba vittek közül,
aki tanítsa meg a betelepítetteket Isten imádására.
El is ment egy pap,
aki Bételben telepedett le,
és elvégezte a kért feladatot.
A nép azonban nem hagyta abba saját isteneinek imádatát,
hanem együtt imádta azokat Izráel Istenével.
Ezért a többi zsidó nem tartotta őket igaz istenfélőknek,
hanem kevert vallású embereknek.
Nem is voltak velük barátságos viszonyban történelmük folyamán (2Kir 17,24-41).
5.
Júda történetének legfontosabb mozzanatai
Júda történelme is hányattatásokkal és háborúskodásokkal volt telve.
A különbség csak az volt,
hogy itt a nép nem süllyedt bele olyan hirtelen a bálványimádásba,
mert istenfélő királyaik is voltak.
A nép ugyan hajlamos volt elfordulni Istentől,
de a próféták és az istenfélő királyok fékezték az elesés folyamatát.
Az istenfélő királyok közül többen vallási reformot hajtottak végre.
a.
Jóás és Uzzijjá uralkodása
Jóás Júda nyolcadik királya volt a kettészakadás után.
Istenfélő király volt egész életében,
mert Jójádá főpap nevelte,
és az ő hatása alatt állt.
Gyermekkorban,
hétévesen kezdett el uralkodni.
A Salamon által épített templom ekkorra már több mint százhúsz éves lehetett,
erősen meg is rongálódott.
Jóás kiadta a parancsot,
hogy az Úr házát javítsák ki az istentiszteleti adományokból és járandóságokból.
A papok azonban késlekedtek a javítási munkálatokkal,
a király uralkodásának huszonharmadik évében sem voltak még készen a munkával,
mert az adományokat maguknak tartották meg.
Ekkor Jójádá főpap kezdeményezésére egy ládát helyeztek el a templomban,
és az adományokat abba tették.
Amikor a láda megtelt pénzzel,
nekifogtak a munkálatoknak,
és sikeresen be is fejezték azt.
Jóás istenfélő élete nem tetszett sokaknak,
ezért összeesküvést szőttek ellene,
és megölték (2Kir 12,1-22).
Jóás szerepe vallási téren volt jelentős,
mert a templomot kijavíttatta,
Uzzijjá uralkodása pedig abban volt jelentős,
hogy az ország katonai és gazdasági erejét növelte.
Legyőzte a filiszteusokat és az ammóniakat,
akiktől területeket vett el,
és adófizetőkké tette őket.
Megerősítette őrtornyokkal Jeruzsálem várfalát,
katonai őrtornyokat állított a pusztában,
megerősítette a katonaságot.
A mezőgazdaságot és az állattenyésztést fellendítette,
mert „szerette a földművelést”.
Uzzijjának „eljutott a híre egészen Egyiptomig,
mert egyre jobban erősödött” (2Krón 26,8).
Hatalmának kiteljesedésekor azonban felfuvalkodott,
ugyanis áldozatot akart bemutatni az Úr házában.
Ezt nem lett volna szabad tennie a Törvény szerint,
mert csak a papok mutathattak be áldozatokat,
a királyok nem.
A papok ellene álltak,
és nem akarták engedni.
Mikor emiatt Uzzijjá megharagudott,
az Úr leprával verte meg,
és beteg lett egész életére.
Elkülönítve élt élete végéig,
és Jótám,
a fia rendezte az ország ügyeit helyette.
Uzzijjá példája azt mutatja nekünk,
hogy maradjunk alázatosak,
ha sikereket érünk el.
Legyünk hálásak az Úrnak,
és szolgáljuk őt hűségesen (2Krón 26,1-23).
b.
Ezékiás reformjai és az asszírok támadása
Ezékiás élete és uralkodása két dologról nevezetes.
Az egyik az,
ahogyan ellenállt az asszír terjeszkedésnek,
a másik pedig,
ahogyan megreformálta a templomi istentiszteletet.
Ezékiás istenfélő király volt,
az ige azt mondja róla,
hogy „nem volt hozzá hasonló Júda királyai között,
sem előtte,
sem utána” (2Kir 18,5).
Hadi szempontból és gazdaságilag is sikeres király volt.
Élete és uralkodása azonban arra az időre esett,
amikor az asszírok terjeszkedtek,
elfoglalták és fogságra vitték Izráelt.
Ekkor Ezékiást is adófizetővé tette Salmaneszer.
Ezékiás azonban fellázadt az asszírok ellen,
és megtagadta az adófizetést.
Nyolc év múlva visszatértek az asszírok Szanhérib vezetésével,
elfoglalták Júda erősített városait,
eljutottak egészen Jeruzsálemig,
és azt is ostrom alá vették.
Ekkor az asszírok erősen fenyegetőztek,
hogy hiába bíznak Istenben,
az Úr nem fogja őket megszabadítani,
ahogy nem szabadította meg istenük azokat a népeket sem,
amelyeket már addig elfoglaltak.
Ezékiás ebben a nehéz időben Istenben bízott.
Ézsaiás próféta is támogatta őt,
aki által az Úr bátorította Ezékiást.
Megragadó az az esemény Ezékiás történetében,
amikor az asszírok fenyegető levelét beviszi az Úr házába,
kiteríti az Úr előtt,
és kéri a segítségét.
Az Úr meg is ígéri,
hogy megszabadítja őket az asszírok kezéből.
Ez így történt:
Azon az éjszakán eljött az Úr angyala,
és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert.
Amikor reggel fölkeltek,
mindenfelé csupa holttest volt.
Ekkor Szanhérib,
Asszíria királya fölkerekedett,
visszavonult Ninivébe,
és ott is maradt (2Kir 19,35-36).
Ezékiás másik jelentős tette a templomi istentisztelet megreformálása és támogatása volt.
Ezzel hozzájárult a nép istenfélelmének növekedéséhez és a bálványozás visszaszorításához.
Uralkodásának első évében kinyittatta az Úr házának ajtóit,
mert azok be voltak zárva,
mivel megszűnt az istentisztelet.
A templom ismét javításra szorult,
hisz már vagy százhúsz év telt el,
amióta Jóás megjavíttatta azt.
Megtisztították a templomot minden tisztátalan dologtól,
és kihordták azokat onnan.
Ezékiás megjavíttatta a templomot,
visszahozta és szolgálatba állította a papokat és lévitákat,
és újból elindult az áldozatok bemutatása a templomban.
Miután az istentisztelet helyreállítása megtörtént,
Ezékiás kezdeményezésére megtartották a páska ünnepet.
A Törvényben meg van ugyan írva,
hogy ezt évente meg kell tenni,
de a zsidók elhanyagolták.
Ezékiás követeket küldött az egész országba,
hogy jöjjenek fel az emberek Jeruzsálembe az ünnep megtartására.
Sőt,
még Izráelbe is küldött követeket,
ezeket azonban kigúnyolták,
és csak kevesen jöttek fel ünnepelni.
Mivel ez épp a nagy katasztrófa előtt volt,
amikor az asszírok elfoglalták és fogságba vitték Izráelt,
a jeruzsálemi ünneplés és az Istenhez való visszatérés talán megmenthette volna őket a pusztulástól.
Az ünnepet nagy örömben tartották meg,
és sokan voltak Jeruzsálemben.
A páskával egybekötve megtartották a kovásztalan kenyerek hetét is.
Olyan nagy volt a buzgóság és az öröm,
hogy a kovásztalan kenyerek hetét kétszer tartották meg egymás után.
A páska és a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartása egy népi ébredéssel volt egyenrangú (2Krón 29-31.
fejezetek).
c.
Jósiás reformja
Jósiás Ezékiás után körülbelül száz évvel élt és uralkodott.
Ekkor az ország vallásos élete újból reformálásra szorult.
Azért is,
mert Ezékiás fia,
Manassé nagyon gonosz király volt,
aki bálványimádásba vitte a népet.
Mivel ő ötvenöt évig uralkodott,
ez az idő nagyon jelentős károkat okozott a nép lelki életében.
Jósiás már nyolcéves korában király lett.
Mikor tizenkét éves volt,
„kezdte keresni az Urat”,
és megtisztította Jeruzsálemet az áldozóhalmoktól,
bálványoszlopoktól,
faragott és öntött bálványszobroktól,
a Baál oltáraitól stb.
Amikor tizennyolc éves lett,
tovább folytatta az ország lelkileg jó irányba való terelését azáltal,
hogy a templomot is megtisztította és felújította.
A munkálatok alatt fedezték fel a törvénykönyvet,
amit nem használtak már nagyon régóta.
Mikor a királynak felolvastak a könyvből,
az megszaggatta ruháit megalázkodásának jeleként.
Felismerte,
hogy mennyire eltértek az Úr akaratától és törvényétől.
Jósiás a törvényt az egész népnek is felolvasta,
mert összegyűjtötte Jeruzsálem és Júda lakóit a templomhoz.
Akkor az egész nép megújította a szövetséget az Úrral.
Ennek ez lett a következménye:
Jósiás pedig eltávolított minden utálatos bálványt Izráel fiainak valamennyi tartományából,
és minden Izráelben található embert Istenüknek,
az Úrnak a szolgálatára kötelezett.
Nem is tértek el az ő egész életében őseik Istenétől,
az Úrtól (2Krón 34,33).
A szövetség megerősítése után a páskát is megtartották,
akárcsak Ezékiás idejében.
Ez lehetőséget adott Jósiásnak arra is,
hogy a templomi istentiszteletet jobban megszervezze (2Kir 22-23.
fejezetek).
d.
Jeruzsálem eleste
Jósiás reformja ellenére a nép nem változott meg gyökeresen,
így az utána következő generációk újra elhajoltak Istentől.
Eközben a nemzetközi színtéren is nagy változások voltak.
Az Asszír Birodalom vége elérkezett,
helyette a Babiloni Birodalom jelent meg a történelem színpadán.
Hatalmi terjeszkedésük egész Izráelig elhatott.
A felemelkedő Babiloni Birodalom (káldeusok) jelentős vezetője,
Nebukadneccar már Kr.
e.
606-ban hadjáratot intézett Júda ellen,
és foglyokat vitt magával.
Ez Jójákim király idejében történt,
amikor Nebukadneccar adófizetőjévé tette Júdát (2Kir 24,1).
Jójákim azonban fellázadt ellene,
és megtagadta az adófizetést.
Jójákim meghalt és helyette Jójákin lett a király.
A babilóniaiak második támadása Jójákin idejében volt,
aki csak három hónapig uralkodott.
Akkor (Kr.
e.
597) jött el Nebukadneccar Júda ellen,
és bevette a várost,
kifosztotta a templomot és a királyi palotát,
foglyokat vitt Babilóniába,
köztük magát a királyt is,
és Jójákin nagybátyját tette királlyá,
akinek a Cidkijjá nevet adta.
Cidkijjá istentelen király volt,
azt tette,
ami nem kedves az Úr szemei előtt.
Ezért,
és az addig történt dolgok miatt is végül „elvetette őket maga elől” az Úr.
Cidkijjá is megtagadta az adófizetést a babilóniaiaknak,
ezért ezek újra eljöttek Júda és Jeruzsálem ellen.
Ostrom alá vették a várost,
ami három év után elesett Kr.
e.
587/586-ban.
Ebben az időszakban élt és prófétált Jeremiás.
Az Úr figyelmeztette általa a népet,
hogy térjenek meg,
ne csak külsőleg legyenek vallásosak,
hanem őszintén tartsák meg a szövetséget az Úrral.
Arra is figyelmeztette őket az Úr,
hogy ne bízzanak emberekben,
hanem csakis benne.
De ennek nem volt foganatja,
és ez megpecsételte a nép sorsát.
A babilóniaiak megölték a királyt,
kifosztották a várost és lerombolták a templomot.
A nép nagy részét fogságba vitték Babilóniába (2Kir 24-25.
fejezetei).
Az ige a következőképpen foglalja össze Júda fogságra vitelének okát:
A papság vezetői és a nép is egyre hűtlenebbé vált,
követve a pogány népek minden utálatos szokását,
és tisztátalanná tették az Úr házát,
amelyet ő szentelt meg Jeruzsálemben.
Pedig őseik Istene,
az Úr,
idejében küldött nekik üzenetet követei által,
mert szánta népét és lakóhelyét.
De ők kigúnyolták az Isten követeit,
megvetették kijelentését,
és gúnyt űztek prófétáiból,
míg oly magasra nem csapott az Úr haragja népe ellen,
hogy nem volt mentség.
Ezért ellenük hozta a káldeusok királyát,
aki fegyverrel mészároltatta le ifjaikat szent templomukban,
nem szánt meg sem ifjat,
sem szüzet,
sem vént,
sem aggastyánt,
mindenkit a kezébe adott (2Krón 36,14-17).
Kijelentések Istenről,
emberről
Isten hűségesnek bizonyult a szövetség megtartására ebben a korszakban.
Izráel és Júda mégis fogságba került,
épp azért,
mert ők nem tartották meg a szövetséget.
Isten hűséges önmagához,
ezért a népnek bűnhődnie kellett.
A büntetések megelőzése érdekében azonban Isten sok prófétát küldött,
hogy népét visszatartsa az eltévelyedéstől,
és visszavezesse őket magához.
Ez az ő nagy szeretetéről beszél.
Isten szeretete mellett gondviselését is láthattuk ebben a korszakban,
különösen azoknak az életében,
akik szerették őt.
Kiemelkedik az a kedvesség,
amivel az Úr szolgái iránt volt:
ahogy Illést támogatta és helyreállította,
amikor el volt csüggedve.
A két királyság korszakában újra láthatjuk,
hogy az ember mennyire elesett,
mert inkább a pogány népek bálványait imádta,
mint azt az Istent,
aki történelme folyamán olyan sokszor megmutatta hűségét és szeretetét.
Ezt a bűnös népet Isten azonban folyton szerette.
Ha meg is engedi,
hogy népe fogságba kerüljön,
ezt nevelő szándékkal teszi,
hogy őket a nyomorúság által is visszavonzza magához.
Ismétlő kérdések
- Hogy hívták azt a két országrészt, ami kialakult a kettészakadás után?
- Mi jellemezte a kettészakadt királyság korszakát?
- Hogy történt Izráel kettészakadása, és miért?
- Mi volt „Jeroboám vétke”?
- Milyen király volt Aháb, is mit tett Izráelben?
- Mit tett Illés a Karmel-hegyen, és miért?
- Melyek voltak Elizeus próféta életének főbb eseményei?
- Kiknek a fogságába kerültek Izráel lakói, és miért?
- Honnan származnak a samaritánusok?
- Milyen jót tett Jóás uralkodása ideje alatt?
- Miért lett leprás Uzzijjá?
- Ezékiás egy jó királya volt Júdának. Mit tett ő uralkodása alatt?
- Miért került Júda népe a babilóniai fogságba?
Feladatok:
- Tanulmányozd a két királyság térképét, hogy tudd azonosítani az országrészeket és a főbb helységeket!
- Tanulmányozd a Királyok és próféták Izráelben – című ábrát! Figyelj fel arra, hogy kik uralkodtak Júdában, és kik Izráelben! Jegyezd meg, hogy a próféták mely királyok idejében éltek!
- Olvasd el Illés próféta történetét az 1Kir 17-22. fejezetekből és 2Kir 1-2. fejezetéből! Mi ragadta meg a figyelmedet Illés életéből?
- Olvasd el Elizeus próféta történetét a 2Kir 2-8. fejezetekből! Mi ragadott meg leginkább élettörténetéből?
- Olvasd el a leckében szereplő összes bibliai utalást! Igyekezz arra, hogy meg tudd találni a különböző történetek helyét a Bibliában!